A kisfiam egy hónapos. Hívjuk itt most Bendegúznak. Én vagyok a legboldogabb a világon, hogy ő itt van. Legyen az én nevem Zsanett. Az apukája viszont már nem így érez. Nevezzük őt Gerzsonnak.
Lemondott róla, szó nélkül végignézte, hogy édesanyámhoz költözök a kisgyerekünkkel. Hogy juthat idáig egy kapcsolat? Hogyan képes erre egy "apa"? Mi játszódhat le benne, bennem?
Először is szögezzük le, hogy ez a blog nem arra hivatott, hogy siránkozzak. Miért is tenném, nem vagyunk rossz helyen, sőt, a nagyi igazán örül nekünk, ahol tud, segít. Nem is azért osztom meg veletek a történetemet, mert a dühömet vagy a felgyülemlett feszültséget kívánom levezetni. Nem, nyugodt vagyok, a helyzethez képest meg kifejezettem kiegyensúlyozott. Mindössze szeretném felhívni a figyelmet arra a komoly problémára, hogy egyre több gyerek kényszerül egyszülős családban felnőni (leginkább édesanyjuk mellett). Emellett jó lenne, ha tapasztalatokat cserélnénk, tanácsokkal és jó szavakkal biztatnánk egymást, akik hasonló cipőben járunk.
De visszatérek az én esetemhez. Sajnos már a várandósság ideje sem volt zökkenőmentes kettőnk között, főként az én kitartásomnak köszönhető, hogy legalább eddig együtt voltunk Gerzsonnal. És kérdezhetitek, hogy akkor miért vállaltam a kicsit, mit is kerestünk egymás mellett... Mert szerettük, szeretjük egymást. De éppenséggel nem egyszerű eset Gerzson se, én se. Az egyik barátnőm fogalmazott még úgy röhögve, hogy mi olyan "olaszosan" élünk: odavagyunk a másikért, de néha borul a bili, és átcsapunk a másik végletbe.
Szóval Bendegúz pont egy ilyen párost választott magának szüleinek. Mert hiszem, hogy ezek a kis csöppségek döntik el, mikor és hova születnek. Ő pedig úgy időzített, hogy anyukája és apukája pont egy rosszabb időszakot éltek át. Amikor pedig kiderült, hogy jön, nem volt kérdéses, mi legyen. A fellegekben jártam, annyira vártam, hogy megszülessen ez a tündérmazsola. Apa pedig hasonlóképpen örült, de neki nehezebb volt kimutatnia az érzéseit. Ez természetes, mivel a kicsi bennem fejlődik, velem van még csak igazán kapcsolatban. Gerzson egészen a születése pillanatáig szinte nem is hitte el, hogy ez igaz.
Az első igazi intő jelet elég hamar megkaptam. Bendegúz pénteken este született meg, vasárnap pedig apukája be se jött a kórházba. Megijedt, nem tudta feldolgozni. Nem egyedi eset, tankönyvi példa, hogy férfiak így reagálhatnak, tehát elnéztem. Otthon pedig folytatódott a fent említett egyszer fent-egyszer lent téma. De melyik anyuka akar ilyen életet a gyermekének? Hogy mindent az határozzon meg, hogy Gerzson éppen milyen lábbal kelt fel? Mert velem még csak-csak játszhatja ezt. De a kicsinek nyugalomra és biztonságra van szüksége.
Egy hónap alatt odáig jutottunk, hogy besokalltam. Már nem akartam a hangulatingadozások középpontjában ringatni Bendegúzt. Úgy éreztem, így nem tudom biztosítani a kellő törődést a kisfiamnak. Akkor egy apróságon robbant a bomba, és felindultságomban kijelentettem, hogy megyünk. Nem volt visszakozás. Simán engedett minket eljönni. Rá se nézett a kisfiára, nem köszönt el tőle.
Én pedig elkeseredtem, nem is értettem, hogy lehet az, hogy valakinek ennyire nem fontos a saját vére. Hogy képes valaki ennyire egyszerűen elszakadni a gyermekétől? Nekem ez sehogy se fért a fejembe. Viszont úgy döntöttem, hogy ha ez se vált ki belőle semmilyen reakciót, tényleg nem tehetek mást, a költözés a legjobb megoldás.
Ez a történet semmiségnek tűnhet, mennyivel nagyobb gondokkal küzdenek emberek... De mindenkinek a saját problémája a legégetőbb. Márpedig az elég baj, ha nem tudok a gyermekem apjával zöld ágra vergődni.
De melyik a kisebb rossz: maradjunk együtt egy romlásnak indult kapcsolatban, vagy váljunk szét, ezzel másféle veszteséget okozva gyermekünknek?
Ebben volnék kíváncsi a ti véleményetekre, esetleg tapasztalataitokra. Mert szerintem nincs jó választás. Legnagyobb szomorúságomra a kicsi mindenképpen sérül. Apa nélkül felnőni lehet, de semmiképpen sem üdvös.
Kommentben várom a ti meglátásotokat. Nem szeretném, hogy ítélkezzetek, se felettem, se Gerzson felett, mert annak semmi haszna. Egyszerűen beszélgessünk egy nehéz témáról. Köszönöm!
Vigyázzatok magatokra és egymásra!
